TIZEDIK FEJEZET

melyben Simon Templar a szesztilalomról tart előadást és Patrícia Holm úgy lépked, mint egy hercegnő

1.

Simon a teherautót átkormányozta Treuchtlingenen, a város másik végére. Erősen lenyomta a gázpedált s a hatalmas alkotmány úgy rázkódott, hogy a várost alapjaiban rendítette meg s a lakosság jónéhány tagja hagyta abba munkáját, hogy utánanézzen. Simon Templarnak nem volt kifogása ez ellen. Az utazásnak ez a része olyan stratégiai mesterfogás volt, ami termékeny találékonyságának nagy dicsőségére vált. Bőven volt ideje, hogy terveket készítsen és taktikai rendszere alapjában véve roppantul mulattatta. Lármás útját két rendőr is megfigyelte, s ha a teherautó elrablását idő előtt fedezik fel, a két rendőr jelentése ismét téves irányba tereli majd az üldözőket. Bármi történik, Treuchtlingen lesz a legutolsó hely a földön, ahol a rendőrség keresi őket.

Nyolc kilométerrel Treuchtlingen után megállt az ansbachi úton s egy keresztút szétágazásának közelében otthagyta a teherautót. Hadd törjék még jobban a fejüket. A mezők közt tértek vissza, mert az úton mások is haladtak s a vészkiáltás hamarosan szétterjed, mint valami erdőtűz.

– A rendőrség határozottan utálni fog, mire végez velem – szólt az Angyal könnyedén. Aztán felnevetett: – Mire fordítod a rád eső zsákmányrészt, Monty?

Monty Hayward most az egyszer nem kételkedett benne, hogy ezt a zsákmányrészt valóban meg fogja kapni.

– Még nem volt időm, hogy gondolkozzam rajta – mondta. – Azt hiszem, nagyrészt vasúti- és hajójegyekre fogom költeni… nehogy börtönbe kerüljek…

Hat óra lehetett, amikor Treuchtlingen ismét keblére fogadta őket. Két ház között, egy keskeny ösvényen át léptek az egyik mellékutcába. Nem egészen tizennégy órája volt annak, hogy az innsbrucki hídnál Monty Hayward, mit sem gyanító, szabad akaratából ebbe a vad hajszába ugrasztotta őket. A város nyugodtnak látszott. Mint valami ciklon középpontja, a béke hihetetlen oázisa volt a hivatalos orkán övén belül, amely körülötte tombolhatott. Az Angyal és Monty úgy tértek vissza Treuchtlingenbe, mintha a polgármester személyes jóbarátjuk lenne és senki sem törődött velük, de ennyi kíméletre az Angyal is számított. Másnap a lapok biztosan közlik majd vele, hogy cselekedetei felháborodás lázát váltották ki a környéken, de ha azt remélte, hogy Treuchtlingen tanácsnokai nyakkendő nélkül és halántékukon kidagadó erekkel fognak fel s alá rohangálni az utcákon, csak csalódás vár rá. Treuchtlingen dolgát végezte s a hatóságokra bízta a rohangálást, akik azt úgyis elvégezték.

De amikor beértek már a városba, a rejtőzködés lehetetlen volt s csak puszta vakmerő szemtelenséggel juthattak előre, amelyben az Angyal sohasem vallott még kudarcot. Minden nehézség nélkül megtalálták a rendőrség épületét és elsétáltak mellette. Odébb egy áldott Weinstube bukkant fel, és Monty Hayward észrevette, hogy a torka már órák óta valóságos poros sivatag. Az Angyal nem látott ebben a sóvárgásban semmi kivetnivalót.

– Miért ne? – kérdezte. – Nem mászkálhatunk az utcákon. Nem mehetünk be egy cukrászdába – rögtön azt hinnék, hogy valami bajunk van. Miért ne?

Befordultak az ajtón. Simon sört és kolbászt rendelt, aztán egy csomag kellemetlen illatú cigarettát húzott elő az overall zsebéből. Monty már azt kívánta, hogy bár némán tűrte volna szomját; elfogta az Angyal mosolygó tekintetét, mely újabb csínytevést ígért.

– Gondolkoztam – mondta az Angyal.

Miközben rendelésüket odarakták eléjük az asztalra, elhallgatott. Az időköz kitöltésére megnyerően rámosolygott a csaposlányra. A csaposlány visszamosolygott. Fogsora olyan volt, mint egy megfagyott elefántcsont Niagara. Az Angyal meghatva figyelte távozását; aztán megint Montyhoz fordult és felemelte poharát. A szoba egyik sarkában ültek, ahol senki sem hallgatta ki őket.

– Nagy gondolataim voltak, Monty – szólt az Angyal.

– El tudom képzelni, hogy néha kénytelen vagy gondolkozni – ismerte el Monty bánatosan, de csöppet sem mutatott további érdeklődést. Elmerült figyelemmel kortyintott a nürnbergi serből. – Miért nem tudnak ilyen sört gyártani Angliában? – kérdezte, hogy másra terelje a szót.

– A te Emily nénid miatt – szólt az Angyal, kinek türelme kifogyhatatlan volt, ha egyszer már valamire elhatározta magát. – Amerikában teljes szesztilalom volt, mire a sör gyalázatos lett. Angliában fél-szesztilalom van, a te Emily nénid ostoba italmérési törvényei miatt és a sör nagyrészt szemét. Ez szabad ország, ahol illően büszkék a sörre s ha valaki mindenféle mocskos vegyszert próbálna belerakni, hamarosan börtönbe kerülne. Emily nénédnek az a véleménye, hogy a sörivók amúgy is züllött emberek s ezért bármilyen mérget megérdemelnek – a többi csak a fokozat kérdése. De térjünk a tárgyra. Gondolkoztam.

– Mondd ki mindjárt a legrosszabbat – sóhajtott Monty.

– Arra gondoltam – szólt az Angyal, míg nagyot harapott a kolbászból hogy némi munkát kellene végeznünk. – Nagyot kortyintott poharából és könyörtelenül folytatta: – Mi munkásoknak vagyunk öltözve, Monty, tehát dolgoznunk kellene. Nem maradhatunk itt Isten tudja meddig. Nina csak most kezdhette a szivattyúzást. A rendőrség épülete oly magányosnak tűnt… Boldogabb lennék, ha mi is a helyszínen tartózkodnánk.

– De mégis, mit akarsz csinálni? – tiltakozott Monty kissé bátortalanul. – Nem csöngethetsz be az ajtón s nem kérdezheted meg, hogy nincs-e javítani való székük?

– Nem hiszem, hogy meg tudnám javítani – mosolygott az Angyal. – De valami egyébhez értek s mindig szerettem volna megcsinálni. Remek helyet találtam erre, éppen a rendőrséggel szemben. Amint elkészültél, indulunk!

Monty Hayward jóval kisebb lelkesedéssel fejezte be a sörivást, mint ahogy elkezdte, miközben Simon pénzt dobott az asztalra s ismét mosolyt váltott a csaposlánnyal. Monty már majdnem kitálalta bátortalan kifogásait – azt akarta mondani, eléggé bent vannak a pácban, minek még mélyebbre mászni – de valami más felébredt agyában és visszafojtotta. Úgyis tudta hogy az Angyalt semmi sem tartotta volna vissza. Megint mosolyt fogott el szemében, de ez a mosoly most neki szólt, volt benne egy kis ugrató kedv s mint valami tőrdöfés, egyenesen legbensőbb gondolatait találta. Lefosztotta róla a langyos bírálat értelmetlen szokását, visszaidézte emlékezetébe az utolsó, zsúfolt tizennégy óra más pillanatait, amelyekre nemrégiben még kifejezhetetlen elégedettséggel gondolt vissza. Szemtől szembe állította ez a mosoly azzal az énjével, akit még mindig nem ismert, aki most már örökre ismerős lesz. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha súlyos sötétség börtönéből tört volna ki: életében először szabad ember volt.

– Oké – mondta.

Ismét kiléptek az utcára, amelyen már az alkony derengett. Monty még mindig azon töprengett, hogy miféle új őrültség forr az Angyal agyában, de nem kérdezett semmit.

Nők és férfiak haladtak el mellettük a járdán, de csak üres, felületes pillantásokat vetettek rájuk. Monty növekvő önbizalmat érzett. Végre is nem volt benne semmi, ami épeszű embereket arra késztetett volna, hogy megálljanak és rájuk bámuljanak. Nyugodtan pillantott az Angyalra s finom változást látott vezérében, ami megnövelte önbizalmát. Az Angyal kissé csoszogva járt, testsúlyát sarkára helyezte, vállát behúzta, a félig elszívott cigaretta fölényesen lógott le szája sarkából. Közönséges, jelentéktelen munkásember volt, szocialista nézetekkel s rendkívül népes családdal megáldva. A kép ismét tökéletes volt, és Monty tudta, ha félig oly jól játssza szerepét, akkor bármilyen átlagos tömegben nyugodtan mozoghat.

Az út túlsó oldalán ószeres bolt bukkant fel, amelynek árui a járdára helyezett padokat is megtöltötték. Simon átment az úton, belépett a homályos és rosszillatú boltba. Nagy és kopott táskával tért vissza, majd folytatták útjukat. A legközelebbi állomás egy vaskereskedés volt és Simon itt különböző szerszámokat vásárolt be. Ez a vásárlás ugyancsak próbára tette német tudását, mert a laikus ember technikai szókincse tulajdon anyanyelvében is vázlatos lehet, anélkül, hogy egy specializált idegen nyelvjárás bonyolult kifejezéseibe ereszkedjék. Az Angyal, aki féltucat különböző német dialektusban tudott volna beszélgetést folytatni, nem bízott annyira magában, hogy egy franciakulcsot vagy csavarhúzót kérjen németül. Elmagyarázta, hogy szerszámait ellopták és úgy intézte el a többit, hogy fel s alá járt a boltban és a rokonszenvesebb külsejű szerszámokból kiválasztott egyet-egyet, miközben vaskos tréfákkal szórakoztatta a boltost. Végre sikerült végezniük s kiléptek a boltból, miközben a kereskedő még mindig az Angyal utolsó viccén nevetett.

– No… hát miféle munkások leszünk? – kérdezte Monty Hayward érdeklődéssel, amikor ismét a rendőrség felé indultak, és az Angyal vállat vont.

– Sejtelmem sincs róla, öreg fiú. De ha nem teszünk eléggé energikus hatást, nem az én hibám lesz.

A rendőrség épületével szemközt megálltak és Simon gondosan letette táskáját a kocsiútra. Monty, aki értetlenül nézett körül, most vette észre, hogy lábuk előtt téglalap alakú fémlap van az utcakövek közé eresztve. Simon valami horgos szerszámot rántott ki táskájából, beleakasztotta a kulcslyuk-félébe és felfeszítette a fémlapot. Ujjaikat becsúsztatták a széle alá s kiemelték a járda szélére. Alatta mélyedés tátongott. Az Angyal szemrebbenés nélkül impozáns szerszámkészletet terített szét, s leült. Lába a lyukba lógott s bagolyszerű, bölcs kifejezéssel bámult le az ólomcsövek és szigetelt vezetékek tömegére, amelyet feltárt.

2.

– Sokkal kellemetlenebb, ha az ember véletlenül lefolyó csatornát nyit fel – jegyezte meg Simon komolyan. – De ez roppant rendes dolognak látszik.

Felcsípett egy vezeték-részt s olyan kifejezéssel kezdte tanulmányozni a törést rajta, mint az a csimpánz, amelyik népes bolhafészket talált unokatestvérének fejbőrén. Megveregette Monty vállát s odatartotta orra alá a szétfoszlott rézfonalakat. Egyenkint mutatott mindegyikre s valóságos wagneri crescendóval jelezte helytelenítését és bánatát. Monty letérdelt a nyílás mellé s látható rokonszenvvel csóválta fejét. Az Angyal felrázta magát bánatából, kezébe vett egy kalapácsot s dühödt támadást intézett a legközelebbi ólomcső ellen. Majd egy percig püfölte, aztán hátradőlt és hozzáértő elégedettséggel szemlélte a csorbulásokat, amelyeket okozott.

– Add ide azt a reszelőt – morogta.

Monty odaadta, az Angyal lehajtotta fejét, s dühödten kezdte reszelni két cső összekötő könyökét, amelyet valamivel lejjebb meglátott.

Ha valódi szakértő lett volna a környéken, tíz másodpercig sem folytathatták ezt a játékot, de senki sem látszott elég kíváncsinak ahhoz, hogy hosszabb időn át tanulmányozza az Angyal eredeti módszereit. Alig akadt olyan ember, aki egy pillantásnál többet vetett volna rájuk. A kocsiút kellős közepén oly tökéletes rejtekhelyet találtak, mintha csak a föld alá bújtak volna. Időnként egy-egy autó kerülte meg őket dudálva, Monty közvetlen közelében egy teherkocsi állt meg, miközben a kocsis bement inni valahová. A topogó cipőktől és a csikorgó kerekektől eltekintve, csend volt körülöttük és senki sem törődött velük. Az Angyal úgy számította, hogy amíg egy magasfeszültségű vezetékkel nem végzi ki magát, vagy nem fúr bele egy gázcsőbe s nem robbantja fel valamelyik közeli épületet, addig nem lehet semmi baj.

S ha a helyszín közelében akart lenni, nem sokkal juthatott volna közelebb, hacsak nem megy be az épületbe s nem mutatkozik be a rendőrségnek. Amikor Treuchtlingen városának ingyen felajánlott szolgálatait végezte, közben balkarja alatt gondosan tanulmányozhatta a rendőrség építészeti jellegzetességeit. Szürke, kétemeletes épület volt, melyet még az est gyöngéd árnyékai sem tudtak titokzatossá tenni. Oly zömök és prózai volt mint maga a törvény. Simon felnézett az ablakok szabályos négyzeteire, amelyek mértani arányossággal szakították meg a homlokzatot s látta, amint a legelső megvilágosodik.

– Fél hét – mondta Montynak. – Nina már kezdheti felmelegíteni őket…

Monty egy feszítővasat forgatott.

– Nem valószínű, hogy előbb jött ki innen, mielőtt mi még ideérkeztünk? Talán gyorsabban kapta meg amit akart, mint ahogy vártuk.

– Itt vagy más hasonló helyen, szó sem lehet erről. Nincs olyan állami hivatalnok a világon, aki bármit is el tudna végezni… Kivéve hetvenkilencszer olyan lassan, mint te, meg én… Hiába, ez a világ sora.

Az Angyal újabb kábelt húzott ki s egy vésővel kezdte sértegetni. Szavainak könnyedsége mögött erős feszültség rejlett. Monty ezt most hallotta először Simon hangjában. Nem volt benne gyöngeség vagy félelem nyoma; olyan ember feszültsége volt, akinek minden képessége az éberség legfelső fokára emelkedett, a bokszoló hideg nyugalma, aki nemsokára ringbe lép. Olyasvalamit mutatott meg, amit csak Monty nem vett észre kalandjának tizennégy órája alatt. Az Angyal optimizmusa még a legtébolyultabb kavarodást is könnyednek mutatta. Ez a könnyedség a legelszántabb akarat acélos magvából született. És a történet még egyáltalán nem ért véget!

Simon kettévágta a kábelt, aztán megint összekötötte a darabokat. Szigetelő szalagot csavart a csomó köré s laposra kalapálta. Mozdulataiban fékezett türelmetlenség rejlett. Ebben az épületben most egy lány végzi el helyette az igazi munkát; s ahogy múlt az idő egyre inkább úgy érezte, hogy bár végezte volna inkább saját maga. Inkább szétlövöldözte volna az egész rendőrállomást és egy revolverrel kényszerítette volna ki a felvilágosítást. Minden jobb lett volna, mint az idegtépő tétlenségnek ez az állapota! Tudta, hogy ostobán gondolkozik – az ilyen módszer csak az öngyilkossággal lett volna egyenlő – de gondolatain nem tudott uralkodni. A bizonytalanság tépkedni kezdte idegeit. Mintha tiszta tócsába próbált volna tekinteni, ahol a mélységben valaki vagy valami iszapot kavart volna fel, amely elhomályosította a víz tükrét. Valahol az iszapos ködben Markovics gúnyolta, egyre távolabb ugrott keze elől…

Arcán verejték futott végig, az Angyal csodálkozva rázkódott meg: izzadt. Josef Krauss sápadt szeme merült fel előtte, a keserű gúny felejthetetlen párája ködözte. Simon ajkába harapott. Nem értette önmagát. Minden testi dologban olyan volt, amilyennek mindig megőrizte magát: keze nyugodt, tekintete tiszta, szívverése normális. A céltalan kalapálás ritmusa még mindig a testi erő örömét ébresztette benne. És közben meg úgy viselkedett, mint valami ijedt iskolásfiú: éppen akkor veszti el az önuralmát, amikor minden idegszálát meg kellene feszítenie a végső megoldásra!

Visszakényszerítette magát arra a gondolatmenetre, amely újra meg újra kisiklott agyából. Vajon Markovics mit érhetett el a három óra alatt, amely a postakocsi farsangi mulatsága óta eltelt? Simon megpróbálta ismét kiszámítani. Fél óra, hogy Treuchtlingenbe érjen. Legalább egy újabb fél óra, hogy a helybeli rendőrség főnöke elé jusson; aztán egy óra hazudozás és regényes elbeszélés. Marad még egy óra, ami alatt bármi történhetett. És mi van Rudolffal? Az ellopott Rolls-Royce-ot biztosan nemsokára megtalálják, amint a feljelentés megtörtént – minden bizonnyal a legközelebbi észak felé induló expressz elindulása előtt – és Rudolf valószínűleg autón utazik. Valahogyan kapcsolatba kell kerülnie Markoviccsal. Markovics kiszámíthatatlan elem ebben az egyenletben. Az Angyal megpróbálta magát az ellenség helyébe képzelni. Mit tenne, ha ő lenne Rudolf? Minden Münchenből kivezető utat felmérne, szemmel tartana s mindegyik számára megállapodna egy üzenetváltó helyben. Ha Markovicsnak sikerült az állomásról üzenetet küldeni Rudolfnak, mielőtt a vonat elindult – ez igen valószínűnek látszott – a herceg tudni fogja, hogy melyik utat válassza, amint valamilyen jármű áll rendelkezésére. A többi pedig egyszerűen abból állna, hogy az előre megállapított pontokon érdeklődjék. Előbb-utóbb a hírszolgálati rendszer csak beválik; s miután Markovicsnak legalább egy óra fölösleges ideje volt, inkább előbb, mint utóbb. Markovics minden bizonnyal a lehető legelső alkalommal megtelefonálja sikerét és dicsekvő beszámolója nyilván már várja Rudolfot. Ingolstadt a valószínű hely, ahol… Ez annyit jelent, hogy Rudolf talán már Treuchtlingen közelében jár, hogy átvegye a parancsnokságot… És ha Markovics és gonosztevő társai Treuchtlingenben tartózkodnak és Rudolfra várnak…

Az Angyal erőt vett magán. Egyszer már kicsúszott kezéből a fonál ezen a ponton. Nem is egyszer. Sokszor. A köd ismét ellepte agyát, mindent elborított. Fagyott dühvel küzdött ellene, de ez csak rontott a dolgon…

Fölnézett a rendőrség lapos homlokzatára. Más ablakok is kivilágosodtak, mértani arányú fénykockák váltak ki a fal szürke ürességéből. A bejárat alacsony téglalapja még sötét volt. Simon végigsimított homlokán.

– Ha tudnánk, hogy ezek közül melyik a telefon, elvághatnánk – mondta s hangja hűvös és egyenletes volt. – Nem vagyok biztos benne, hogy máris nem rontottunk el valamit – ez két igen impozáns vezeték volt, mielőtt „kijavítottam” volna.

Csak ennyit mondott. S oly természetes hanglejtéssel hallgatott el, hogy néhány másodpercen át Monty Hayward nem is sejtette, hogy mi történt.

Pedig, mielőtt még az utolsó szó kicsúszott volna száján, Simon Templar olyasmit látott, ami minden más gondolatot kivert agyából. Mintha bomba robbant volna, a meztelen bénaság jeges bilincse szorult agyára, úgyhogy egy szívelállító pillanatra mintha az egész világ megállt volna körülötte. S aztán a megértés teljes ereje rázúdult, mint valami földomlás és szétzúzta a törékeny csöndet.

Az egész dolog oly csöndesen és szelíden kezdődött, hogy a gyanú árnyéka nélkül figyelte közeledését. Szeme észrevette, mint a környező házak részleteit vagy egy-egy kiemelkedő utcakövet a többi között – mint az általános utcakép egyik jelentéktelen, semmitmondó részletét.

Három ember jött az utcán.

Az Angyal csak azért nézett rájuk, mert véletlenül épp abba az irányba pillantott. Hatvan-hetven lépésnyire lehettek, amikor észrevette őket; csak árnyékfigurákat látott a gyönge fényben; és semmivel sem jelentettek többet, mint azok az alakok, akik elhaladtak mellette, mióta itt gubbasztott. Agyát más dolgok töltötték ki. Következtetéseinek fonala még mindig kicsúszott kezéből… Ha Markovics Treuchtlingenben vár Rudolfra… Az alakok közeledtek; látta, hogy egyikük nő s valahol mellette mintha fényes csillanást látott volna, de még most sem törődött vele. A köd ismét agyára telepedett. Fölnézett a rendőrállomásra s beszélni kezdett Montyhoz, nem árulta el a benne tomboló harcot…

És most hirtelen kigyulladtak az utcai lámpák, ragyogó sárga fényköröket szórtak szét, mintha valaki csupa apró holdat függesztett volna az éjszaka palástjára. Az egyik lámpa sugara tisztán hullott a három alakra, akik alig húsz lépésnyire voltak, élesen emelte ki a középen haladó lány sápadt, büszke arcát; és Simon látta, hogy Patrícia Holm közeledik.

Az Angyal megdermedt. Öntudatlanul figyelte a két férfit: baloldalán egy rendőr halad s fogja a lány karját; jobbján pedig Markovics gonosz diadallal. A dolog váratlansága elkábította. Úgy érezte, mintha a végzet hirtelen becsapta volna előtte az ajtót s rá is fordította volna a kulcsot, s miközben ő tehetetlenül vár és figyel. Erre az egyetlen dologra nem számított. Ostobán próbálta magyarázatát találni, mintha holmi logikus megfejtés alátámaszthatná azt, amit saját szemével lát. A fonál elvesztett vége, amelyet hiába kergetett, mint a forró higanyszál suhant át agyán: „Ha Markovics Treuchtlingenben várja Rudolfot…” Ismét megszakadt a szál. A tények cáfolhatatlanok. Patet elfogták, lefegyverezték, a Törvény vaskeze bilincsbe szorította oly biztosan, mintha egy cella ajtaja csukódott volna be mögötte; és Markovics elkíséri a rendőrségre, hogy ne menekülhessen a vád alól. Az igazságszolgáltatás gépezete megindult, könyörtelenül rántja a kegyetlen malomba. A buborék szétpattant.

Monty Hayward észrevette, hogy hirtelen csend támadt mellette s felemelte szemét. Az Angyal teljesen megmerevedett, úgy bámult át az utcán, mint valami lidércnyomásos álom áldozata. Monty Hayward megfordult s ő is látta… és a következő pillanatban meg is értette a dolgot.

Az Angyal hirtelen magához tért. Vörös köd felhőzte el szemét és mozdulatlanságának fojtott kétségbeesése vakmerő vérszomjba oldódott. Jobbkeze hátsó zsebéhez kapott; s Monty Hayward most olyan erővel kapta el barátjának gyors csuklóját, amilyent sohasem sejtett magában.

– Simon… ezzel nem segítesz rajta…

Egy másodpercig azt hitte, hogy az Angyal őt fogja lelőni. Szeme vakon fúrta át Montyt, a kék szemek mögött vörös tűz tűhegye izzott. Nem volt benne értelem vagy emberi megfontolás – csak a barbár bosszúállás esztelen izzása, amely egy hadsereggel is szembeszállt volna, akár puszta kézzel. Egy másodpercig az Angyal őrült volt – dühöngő őrült s olyan tébolyultan süket, amilyennek Monty még embert nem látott. Monty a halál arcába nézett, de nem engedett. Pokoli erővel szorította az Angyal csuklóját s átkényszerítette szavait a tébolyának halott falain. S aztán lassan, végtelenül lassan, látta, hogy célba talált. Az Angyal csuklója elernyedt s a vörös izzás mélyebbre költözött szemében.

– Talán igazad van …

Az Angyal hangja csak suttogás volt; de Monty látta, amint ajka a szótagokat formálja s ajka, mely fehér márvánnyá sápadt, lassanként visszanyerte színét. Elengedte az Angyal csuklóját és Simon gépiesen emelt fel egy drótot és csavargatni kezdte.

Az utca nyugodt volt. A feszült másodpercekben csak kér heves mozdulat volt s a halvány fényben csak az igen közeli megfigyelő vette volna észre. A járda jóformán kihalt volt, kivéve a három alakot, akik alig hat lépésnyire egy másik lámpa alatt haladtak el. Az elszórt járókelők kivétel nélkül a lányt nézték; egyikük sem törődött a két munkással, akik a kocsiúton egy nyílás fölött gubbasztottak. Markovics nem sejtette, milyen közel volt a halálhoz. Élvezte diadalát, nem törődött semmi egyébbel, úgy ment a rendőrség épületének bejáratáig, hogy se jobbra, se balra nem nézett. Ő ment elől a lépcsőn; és Simon mégegyszer látta a lányt. Ezt a látványt soha életében nem fogja elfelejteni. A szőke fej bátran felemelve, nyugodt járásában hercegnő bája. Aztán ő is eltűnt és mögötte a sötét bejárat üres fényre ébredt.

– Azt hiszem, Markovicsnak meg kell halnia, – mondta az Angyal.

A vezeték kettészakadt ujjai között, mint a cérnaszál, s úgy dobta le, hogy észre sem vette.

Végignézett az utcán. Körülötte a járókelők továbbindultak, mintha semmi sem történt volna; de az utca két végén nagyobb csoportokat látott közeledni a lámpák és kivilágított ablakok alatt. Montynak igaza volt; nem tudtak volna elszabadulni. Semmiféle jármű nincs a közelben – semmi olyan eszköz, amit a menekülésnél felhasználhattak volna. Az első lövés csapdába juttatja őket.

Simon úgy érezte, mintha jeges szél fújt volna át testén. Ökölbe szorított kézzel ült, és a semmibe bámult.

S most hirtelen új fénysugár tűnt fel a sarkon. Legyezőként terült szét a házsor között, egyiket a másik után világította meg élesen, majd visszaejtette őket a sötétbe. Egy pillanatra az Angyalt is arcon találta a sugár, de ösztönösen lehajtotta fejét s a vezetékekkel kezdett játszani. A sugár elhaladt mellette s hosszú, alacsony fényárrá süllyedt, amely végigsuhant az úton. Az autó az utca másik oldalán haladt, megállt a rendőrség előtt.

Amikor a reflektorokat eloltották, megint sötét lett, s az Angyal hirtelen várakozással nézett fel. A sofőr odaszaladt, hogy kinyissa az ajtót s amikor az autó utasa felállt, Simon tisztán meglátta arcélét a bejárat lámpája alatt: Rudolf herceg volt!